Anikó!
Valentini Feri és Torma Rudi. Mindketten sztárok voltak és mindketten a Miniatűrben zenéltek. Viszont nem csak ők voltak. Egy 1973-as BudapestiKISZ élet cikkben egy bizonyos Oláh Anikó is felbukkan, aki 25 évesen ült a Miniatűr zongorája mögé. A kiválasztásáról és a munkájáról a sokszor emlegetett Manyikával közösen mesélnek az újságnak.
"Az ember sétál a Rózsadombon, és „beülne valahová”. Valahol meginna egy feketét, eldiskurálna a félho mályban. A Rózsahegyi utca sarkán vendég hívogató, tárt kapukkal a „Miniatűr”.
Nézzünk be!
Az antik hangulatú, két apró helyi ségből álló presszót 1951-ben nyitot ták meg, s azóta Buda egyik jelleg zetes színfoltja. A z üzletvezető — már 17 éve — Cseresznyés Lászlóné; Manyi néni.
A zongoránál: Oláh Anikó. Január 1-től dolgozik itt. 25 éves."
Manyi néni készségesen anekdotázik a presszó múltjáról, jelenéről:
— Anikó előtt Valentini Feri volt a zongoristánk. A neve fogalom volt, márka a szakmában. Nálunk 10 évig játszott. Aztán tavaly a New York-i Tabánba szerződtették. Ekkor szakadt nyakunkba a gond: ki lesz helyette? Legalább tizenöt zongoristát hallgatunk végig. Igaz, egytől egyig szerettek zongorázni, de „csak” szerettek ... Volt itt olyan zongorista, akinek azért fizettek a vendégek, hogy abbahagyja a kalimpálást.
Rengeteg a fiatal vendégünk; vidámak, kedvesek. Furcsa, hogy általában a harminc évvel ezelőtti slágereket kérik. Hogy honnan ismerik ezeket? A csoda tudja. Talán a nagymamájuk dúdolja odahaza.
A Feri után mindenkinek nehéz lett volna itt kezdeni. Hát még egy rutintalan kislánynak! Anikót egy vendég ajánlotta. Az apja nagyprímás volt, híres a szakmában; nővére nagy zenei versenyek győztese. Amikor az apjuk meghalt, az Anikó eljött a Vendéglátóhoz dolgozni. Most ő tartja el az édesanyját.
Szombat este van, lassan minden széknek akad gazdája. Anikóval a műsorrészek közti szünetekben be szélgetünk.
— Hogyan emlékszel vissza az első időkre?
— Nagyon féltem. A Miniatűr és Valentini Feri: a neveknek akkora súlya volt, hogy szinte megoldhatatlan feladattá változtatta a csodálatos lehetőséget. Bár az előző munkahelyemről — Óbudán, a Menüettben játszottam — úgyis el akartam jönni, arról álmodni sem mertem, hogy az utam egyenesen ide vezet.
Es még valami: az én akkori repertoárom meglehetősen szerény volt; pontosabban: egysíkú. Az itteni igények és a műsorom között óriási szakadék tátongott! Ezt kellett viszonylag rövid idő alatt, egyfolytában végigzongorázott napokkal, ezerszeri gyakorlásokkal betemetni."